Elmúlt szép Pünkösdnek gyönyörû ideje,
Elüszkült az ég, mint combomnak csúf sebe,
Szent Lélek-láng emészt, vagy a kárhozat heve?

Ez hát az utolsó, legvitézebb torna,
Régi hetyke merszem, de mintha romolna,
Mintha a kihívóm nem e világról volna.

Tejútig magaslik, a vállán keselyû,
Nehéz szagból pajzsa, édeskés-keserû,
Leheli harcmezõn hullákon általi fû.

Ütöm, vágom, állja, a szablyám kicsorbul,
Szemtõl támad, mégis álnok, merthogy orvul.
Szférákat járt vérem rögbe feketén csordul.

Kikeletkor, porka hóban, õszi ködben,
Szilajodva portyán bizony öldököltem.
Az jó hírért, névért állok csatát dõltömben.

Férfi: légyen virtus, fortéllyal tetézve,
Lakja fonákja-nincs fény, ha van mi végre,
Szemében ez a láng szabadság ékessége.

Magát meg ne adja, Isten így rendelte,
Tartsa hûség lelkét, gyarló testét mente,
S lõn tisztessége, ha jõ végsõ naplemente.

Asszony eszmét dongáz bibliai bordám,
Kivérzettek szüzek vad szerelmi próbán,
Teljesség igézte dúsvérû hadi kopjám.

Tudom, nincs kegyelem és nincsen kegyelet,
Kurafi mind, aki arccal földbe temet,
Lovakkal tipratni, elvárom, nem engeded.

Parcelláink, Uram, az ítélet örök,
Mint oszmán tüzérség fölöttem mennydörög,
Döglesztenek fajtám rongy aljával vitt pörök.

Rémképpel ne rémissz, Uram, szépen altass,
Éretted fényesült életem, mint kardvas,
Ha szólnak harsonák, Végítéletkor hallgass,

Nyeregben támadunk fel, ismét verekszünk,
Jóvátételt nyerni rögeszmés keresztünk,
Elpazarolsz megint, vagy végleg megmenekszünk?

Mindig a vakmerõk mernek s odahalnak,
S akkor a hitványok maradnak meg magnak,
Abból majd miféle magyari sarjak hajtnak?

Elmúlt szép Pünkösdnek gyönyörû ideje,
Elüszkült az ég, mint combomnak csúf sebe,
Szent Lélek-láng emészt, vagy a kárhozat heve?

Válaszolj, mielõtt fölérek, vagy gyere le!

(Budapest, 2004. február 8.)